A romokba dőlt varázslóiskola udvarán egyszerre hangzott fel Harry Potter nevének sikítása, s a Halálfalók ijedt felhördülése. Voldemort, az egykori Tom Denem hatalmasat hibázott. Oly’ görcsösen akarta a Potter fiú halálát, hogy észre sem vette, ha megöli neki is vége. Harryben mindvégig ott lapult a Sötét Nagyúr egy része, a lelkének darabja. Akaratlanul bár, de Voldemort belőle is horcruxot faragott azon a bizonyos godric’s hollow-i éjszakán, mikor először akart végezni vele. Mindenki azt hitte, a fiú megúszta egy furcsa alakú sebbel, de csak az öreg Dumbledore jött rá, hogy e mögött bizony sokkal több rejtőzik, mint azt bárki is gondolná.
Hermione megállíthatatlanul záporozó könnyekkel az arcán nézett körbe. Hibáztatta
magát, biztos volt benne, hogy neki is tudnia kellett volna erről. A zokogástól
rázkódó vállal nézte, ahogy Bellatrix Lestrange mindenféle előzmény nélkül
halálos átkot kiált a mellette álló néhány Halálfalóra. Neville Longbottom is a
földön feküdt, látszólag élettelenül – Hermione azonnal tudta, hogy Bellatrix
intézte el. Nem sírt érte, még a könnyeit is letörölte, hogy összeszedje magát.
A varázsvilág sokkal többet veszített ezzel az örökkévalóságig döntetlen
csatával, mintha Voldemort győzedelmeskedett volna. Nevillenek, s mindenki
másnak jobb, aki nem maradt az élők sorában. A lány legszívesebben maga is
megfutamodott volna a borzadály elől, ami mindannyiukra várt, de tudta jól, nem
teheti. Ő nem gyáva, ki kell állnia elesett barátaiért, s tenni azért, hogy
senki se felejtse el a nevüket.
Első próbálkozása a feltápászkodással meghiúsult. Bokája még mindig
sajgott az esés következtében, amit Ron okozott, hogy megvédje a felé tartó halálos
átoktól, s helyette a fiút találja el. Szemeit újra könnyek lepték el, de még a
halovány fátyol mögött is jól láthatta, hogy egy fekete ruhás alak a kezét
nyújtja. Hálásan elmosolyodva törölte le a sós cseppeket arcáról, s az Őt
segítő kézbe kapaszkodva felállt. Arca némileg eltorzult a lábába hasító
fájdalomtól, majd döbbenetét nem leplezve nézett bele egyenest egy sötétszürke
szempárba.
*Harry
Potter és Voldemort Nagyúr halála, a varázsvilág összeomlása után négy évvel *
Hermione Granger a szokásos
késődélutáni sétáját tette meg a londoni házához közeli erdőben. Szeretett ide
járni. Néhanapján úgy érezte, valamiképp hasonlít a Tiltott Rengetegre. Nem
volt olyan ijesztő, misztikus, de épp annyira rejtelmes. A fiatal boszorkát
mindig örömmel töltötte el a madárcsicsergés, a lehullott levél zizegése minden
lépésnél még akkor is, ha éppenséggel élete egyik legrosszabb napját élte át
előtte a munkahelyén. Ez volt az egyetlen hely, ahol igazán önmaga tudott lenni
mióta a varázsvilágot kiürítették. Rettenetesen utálta ezt a szót, még azzal a
ténnyel sem barátkozott meg, hogy a régi otthona nincs többé. Ő mindvégig
bízott abban, hogy még helyreállhatnak, le tudják küzdeni a hatalmas
veszteséget, ám a minisztérium emberei ehhez a feladathoz túl gyávának
bizonyultak. Mióta száműzték a muglik közé Hermione egyetlen régi barátjával,
de még ellenségével sem találkozott. Pedig Luna megesküdött, hogy vele marad,
kerül, amibe kerül, mégis eltűnt, mint a kámfor. Nem az Ő hibája volt, Hermione
tudta jól, hogy ez csakis a minisztérium műve lehet – mindenki számára
ismeretlen átkot olvastak rájuk, mielőtt eljöttek onnan. Később a boszorka
ennek magyarázatára is ráébredt. Nem akarták, hogy bármily’ módon is
megpróbáljanak visszaszökni a varázsvilágba azzal a céllal, hogy helyreállítsák
a rendet. Ismerték mindjüket, s tudták, Harry Potter nélkül is képesek megtenni
akármit céljuk érdekében. Természetesen semmi ilyesmit nem terveztek, de
Voldemort hívei, s az egykori Halálfalók nem bíztak bennük. Féltek, ezért
hitették el mindenkivel, hogy biztonságosabb a muglik közt éldegélni tovább.
Hermionét nyugalmas
elmélkedéséből egy felettébb furcsa, mégis ismerős zaj zökkentette ki.
Minthogyha valaki dehopponált volna, gondolta, de aztán fejét megrázva
elvetette az ötletet. Képzelődött. Nem sokan maradtak, akik merik még használni
varázserejüket, s ezen a környéken régóta Hermione volt az egyedüli, ki igen. Ám
mikor a boszorka megfordult hirtelen elfogta az a bizonyos deja vu érzés.
Hasonlóan a négy évvel azelőtt történtekhez meglepetten pislogott a sötétszürke
szempárt látva.
- Granger – szólalt meg előbb a
férfi – Te mégis mi a fészkes fenét keresel itt? – vonta kérdőre gúnyos
hangnemben. Hermione nem bírta megállni, hogy ne mérje végig. Utolsó
találkozásuk óta nem sokat változott, a nő mégis másabbnak látta. Arcvonásaiból
ítélve megkomolyodott kissé, s ezáltal sokkalta sármosabbnak hatott, mint amire
emlékezett.
- Csak sétáltam – válaszolt pár
másodpercnyi fáziskésés után, s tekintetét igyekezett másfelé irányítani. Draco
Malfoy cseppet sem zavartatta magát, vigyorogva konstatálta, hogy a boszorkának
bizony nagyon is tetszik, amit lát. Lopva Ő is megnézte magának a volt
griffendélest, s elismerően bólintott. Titkon talán már első találkozásuk óta
különlegesnek tartotta a lányt, csupán a hovatartozásuk döntött arról, hogy
miért nem nyithat felé. Pedig annyira szeretett volna! Legszívesebben
megátkozta volna magát minden egyes bántó szóért, amit a lánynak mondott az
évek során, de még azt sem tehette meg. Akkor nem, mivel nyámnyila módon apja
árnyékában élt, sosem mert kiállni az igazáért Vele szemben. Draco azt remélte
jobb lesz, ha Lucius már nem szólhat bele semmibe, ám ezen álmai meghiúsultak.
Hermione hiába volt messze földön híres a hatalmas szívéről, annyi év lelki
bántalmazás után az lett volna a legkevesebb, ha elküldi melegebb égtájakra.
- Értem. További szép napot –
biccentett a férfi, s sarkon fordulva ismételten dehopponálni készült.
- Draco, várj! – szólt utána
Hermione, s keresztneve hallatán az egykori Halálfaló rögvest megtorpant. Oly’
szépen csengett ez a nő szájából, mint a madárcsicsergés.
- Mit akarsz még, Granger? –
mordult rá Draco nem épp barátságos hangnemben. Utált így viselkedni Vele,
mégis kötelességének érezte. Habár már nem fenyegette semmilyen veszély, úgy
gondolta, talán jobb így mindkettejüknek.
- Ne haragudj – szabadkozott
rögtön a nő – de olyan magányos vagyok. És tényleg örülök Neked. Félre ne
értsd, rég nem találkoztam senki régi Roxfortossal, de még varázslóval sem…
- Hermione – szakította félbe
Draco a boszorkát, erősen kihangsúlyozva keresztnevét. Magát is meglepte
hirtelen jött kedvességével, ám mégsem tulajdonított ennek túl nagy
jelentőséget – Természetesen hazakísérlek, amennyiben erre gondoltál.
- Ó, igen. Köszönöm – mosolyodott
el kissé kínosan a nő, majd elindult a lakóhelye felé vezető úton. Draco
követte, s míg Hermione előtte sétált azon gondolkodott, vajon mindig is ennyire
formás idomai voltak-e. Magában vigyorgott egyet saját gondolatán, majd
egyetlen fürge lépéssel volt iskolatársa mellé libbent.
………………………………………………………………………………………………...................
- Nézd, Draco, itt találtam
néhány gyertyát – csillant fel Hermione szeme, amint a sötétben tapogatózva
végre rálelt a keresett tárgyakra. A világért sem gondolta volna, hogy az erdő
talán legtávolabbi pontjáig sikerült elsétálnia tudtán kívül, ahonnan csak
sötétedésre érnek haza. Ráadásul az áram épp abban percben döntött úgy, hogy
felmondja ma estére a szolgálatot, mikor beléptek az ajtón.
- Remek. Itt a gyufa – húzta elő
nadrágja zsebéből Draco a pár perccel azelőtt megtalált dobozkát, hogy
átnyújthassa a nőnek. A gyertyák tompa lángja pillanatokon belül betöltötte a
helyiséget, s a férfi végre megszemlélhette némileg a ház egy részét, mely
tökéletesen tükrözte Hermione remek stílusát. Nem volt se túl nagy, se túl
kicsi, pont akkora, és olyan, mint amilyennek Draco elképzelte – Szép lakás –
jelentette ki újra a boszorka felé pillantva, ám kénytelen volt rögvest elkapni
a tekintetét. A gyertyafényben még csodálatosabbnak nézett ki, mint amilyen
valójában.
- Köszönöm. Igyekeztem a roxforti
szobámhoz hasonlóan berendezni – mosolygott Hermione, bár tudta, hogy talán a
volt Halálfalónak nem fog igazán tetszeni ez a kijelentés. Hiszen a többiekhez
hasonlóan Ő is azt akarta, hogy eltűnjenek onnan, nemde? Erre a kimondatlan
kérdésre választ ugyan nem kapott, de Draco nagy meglepetésére csupán egy
mosollyal reagált a dologra. Visszamosolygott, majd épp indult volna a konyha
felé, hogy inni hozzon, mikor megbotlott egy padlón heverő tárgyban – Ó, a fene
egye meg – motyogta, mielőtt zuhanásba kezdett volna. Hatalmas szerencséjére
beszélgetőtársa azonnal kapcsolt, s derekát elkapva magához szorította, mielőtt
földet ért volna. Draco amint megérezte Hermione édes illatát, elveszítette az
uralmat érzései felett. Tekintete a másik ajkaira siklott, sajátjai elnyíltak.
Nem próbált ellenkezni, engedett a kísértésnek, mely már évek óta kínozta.
Látszólag Hermione sem ellenkezett, habozás nélkül a férfi nyaka köré fonta
karjait, mire az válaszul száját az övére tapasztotta. Nem követelőzött,
lágyan, óvatosan csókolta, mintha egy porcelánbaba volna, amit bármely percben
darabokra törhet. Nyelve gyöngéden befurakodott a puha ajkak közé, s
szenvedélyes táncra hívta párját. A boszorka igyekezett ugyanolyan lágyan
viszonozni a csókot, ám mégsem sikerült neki igazán. Többet akart a férfiból,
tarkójánál fogva egyre erősebben szorította magához, mígnem fogaik kissé
összekoccantak. Draco már épp a falnak tolta volna a nőt, mikor egy halk
pukkanás kíséretében erősnek ható fény világította meg a szobát. Mindketten
kissé zihálva rebbentek el egymástól, s a másikra nézni egyikük sem mert.
- Draco – szólalt meg a nő
hosszas hallgatás után, mikor már mindketten a második csésze teájuknál
tartottak – mi volt ez?
- Semmi – nézett fel Draco,
egyenesen Hermione csokoládébarna szemeibe – csak egy kis pillanatnyi
elmezavar.
