001.

A romokba dőlt varázslóiskola udvarán egyszerre hangzott fel Harry Potter nevének sikítása, s a Halálfalók ijedt felhördülése. Voldemort, az egykori Tom Denem hatalmasat hibázott. Oly’ görcsösen akarta a Potter fiú halálát, hogy észre sem vette, ha megöli neki is vége. Harryben mindvégig ott lapult a Sötét Nagyúr egy része, a lelkének darabja. Akaratlanul bár, de Voldemort belőle is horcruxot faragott azon a bizonyos godric’s hollow-i éjszakán, mikor először akart végezni vele. Mindenki azt hitte, a fiú megúszta egy furcsa alakú sebbel, de csak az öreg Dumbledore jött rá, hogy e mögött bizony sokkal több rejtőzik, mint azt bárki is gondolná.

Hermione megállíthatatlanul záporozó könnyekkel az arcán nézett körbe. Hibáztatta magát, biztos volt benne, hogy neki is tudnia kellett volna erről. A zokogástól rázkódó vállal nézte, ahogy Bellatrix Lestrange mindenféle előzmény nélkül halálos átkot kiált a mellette álló néhány Halálfalóra. Neville Longbottom is a földön feküdt, látszólag élettelenül – Hermione azonnal tudta, hogy Bellatrix intézte el. Nem sírt érte, még a könnyeit is letörölte, hogy összeszedje magát. A varázsvilág sokkal többet veszített ezzel az örökkévalóságig döntetlen csatával, mintha Voldemort győzedelmeskedett volna. Nevillenek, s mindenki másnak jobb, aki nem maradt az élők sorában. A lány legszívesebben maga is megfutamodott volna a borzadály elől, ami mindannyiukra várt, de tudta jól, nem teheti. Ő nem gyáva, ki kell állnia elesett barátaiért, s tenni azért, hogy senki se felejtse el a nevüket.

Első próbálkozása a feltápászkodással meghiúsult. Bokája még mindig sajgott az esés következtében, amit Ron okozott, hogy megvédje a felé tartó halálos átoktól, s helyette a fiút találja el. Szemeit újra könnyek lepték el, de még a halovány fátyol mögött is jól láthatta, hogy egy fekete ruhás alak a kezét nyújtja. Hálásan elmosolyodva törölte le a sós cseppeket arcáról, s az Őt segítő kézbe kapaszkodva felállt. Arca némileg eltorzult a lábába hasító fájdalomtól, majd döbbenetét nem leplezve nézett bele egyenest egy sötétszürke szempárba.

*Harry Potter és Voldemort Nagyúr halála, a varázsvilág összeomlása után négy évvel *

Hermione Granger a szokásos késődélutáni sétáját tette meg a londoni házához közeli erdőben. Szeretett ide járni. Néhanapján úgy érezte, valamiképp hasonlít a Tiltott Rengetegre. Nem volt olyan ijesztő, misztikus, de épp annyira rejtelmes. A fiatal boszorkát mindig örömmel töltötte el a madárcsicsergés, a lehullott levél zizegése minden lépésnél még akkor is, ha éppenséggel élete egyik legrosszabb napját élte át előtte a munkahelyén. Ez volt az egyetlen hely, ahol igazán önmaga tudott lenni mióta a varázsvilágot kiürítették. Rettenetesen utálta ezt a szót, még azzal a ténnyel sem barátkozott meg, hogy a régi otthona nincs többé. Ő mindvégig bízott abban, hogy még helyreállhatnak, le tudják küzdeni a hatalmas veszteséget, ám a minisztérium emberei ehhez a feladathoz túl gyávának bizonyultak. Mióta száműzték a muglik közé Hermione egyetlen régi barátjával, de még ellenségével sem találkozott. Pedig Luna megesküdött, hogy vele marad, kerül, amibe kerül, mégis eltűnt, mint a kámfor. Nem az Ő hibája volt, Hermione tudta jól, hogy ez csakis a minisztérium műve lehet – mindenki számára ismeretlen átkot olvastak rájuk, mielőtt eljöttek onnan. Később a boszorka ennek magyarázatára is ráébredt. Nem akarták, hogy bármily’ módon is megpróbáljanak visszaszökni a varázsvilágba azzal a céllal, hogy helyreállítsák a rendet. Ismerték mindjüket, s tudták, Harry Potter nélkül is képesek megtenni akármit céljuk érdekében. Természetesen semmi ilyesmit nem terveztek, de Voldemort hívei, s az egykori Halálfalók nem bíztak bennük. Féltek, ezért hitették el mindenkivel, hogy biztonságosabb a muglik közt éldegélni tovább.

Hermionét nyugalmas elmélkedéséből egy felettébb furcsa, mégis ismerős zaj zökkentette ki. Minthogyha valaki dehopponált volna, gondolta, de aztán fejét megrázva elvetette az ötletet. Képzelődött. Nem sokan maradtak, akik merik még használni varázserejüket, s ezen a környéken régóta Hermione volt az egyedüli, ki igen. Ám mikor a boszorka megfordult hirtelen elfogta az a bizonyos deja vu érzés. Hasonlóan a négy évvel azelőtt történtekhez meglepetten pislogott a sötétszürke szempárt látva.

- Granger – szólalt meg előbb a férfi – Te mégis mi a fészkes fenét keresel itt? – vonta kérdőre gúnyos hangnemben. Hermione nem bírta megállni, hogy ne mérje végig. Utolsó találkozásuk óta nem sokat változott, a nő mégis másabbnak látta. Arcvonásaiból ítélve megkomolyodott kissé, s ezáltal sokkalta sármosabbnak hatott, mint amire emlékezett.

- Csak sétáltam – válaszolt pár másodpercnyi fáziskésés után, s tekintetét igyekezett másfelé irányítani. Draco Malfoy cseppet sem zavartatta magát, vigyorogva konstatálta, hogy a boszorkának bizony nagyon is tetszik, amit lát. Lopva Ő is megnézte magának a volt griffendélest, s elismerően bólintott. Titkon talán már első találkozásuk óta különlegesnek tartotta a lányt, csupán a hovatartozásuk döntött arról, hogy miért nem nyithat felé. Pedig annyira szeretett volna! Legszívesebben megátkozta volna magát minden egyes bántó szóért, amit a lánynak mondott az évek során, de még azt sem tehette meg. Akkor nem, mivel nyámnyila módon apja árnyékában élt, sosem mert kiállni az igazáért Vele szemben. Draco azt remélte jobb lesz, ha Lucius már nem szólhat bele semmibe, ám ezen álmai meghiúsultak. Hermione hiába volt messze földön híres a hatalmas szívéről, annyi év lelki bántalmazás után az lett volna a legkevesebb, ha elküldi melegebb égtájakra.

- Értem. További szép napot – biccentett a férfi, s sarkon fordulva ismételten dehopponálni készült.

- Draco, várj! – szólt utána Hermione, s keresztneve hallatán az egykori Halálfaló rögvest megtorpant. Oly’ szépen csengett ez a nő szájából, mint a madárcsicsergés.

- Mit akarsz még, Granger? – mordult rá Draco nem épp barátságos hangnemben. Utált így viselkedni Vele, mégis kötelességének érezte. Habár már nem fenyegette semmilyen veszély, úgy gondolta, talán jobb így mindkettejüknek.

- Ne haragudj – szabadkozott rögtön a nő – de olyan magányos vagyok. És tényleg örülök Neked. Félre ne értsd, rég nem találkoztam senki régi Roxfortossal, de még varázslóval sem…

- Hermione – szakította félbe Draco a boszorkát, erősen kihangsúlyozva keresztnevét. Magát is meglepte hirtelen jött kedvességével, ám mégsem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget – Természetesen hazakísérlek, amennyiben erre gondoltál.

- Ó, igen. Köszönöm – mosolyodott el kissé kínosan a nő, majd elindult a lakóhelye felé vezető úton. Draco követte, s míg Hermione előtte sétált azon gondolkodott, vajon mindig is ennyire formás idomai voltak-e. Magában vigyorgott egyet saját gondolatán, majd egyetlen fürge lépéssel volt iskolatársa mellé libbent.

………………………………………………………………………………………………...................

- Nézd, Draco, itt találtam néhány gyertyát – csillant fel Hermione szeme, amint a sötétben tapogatózva végre rálelt a keresett tárgyakra. A világért sem gondolta volna, hogy az erdő talán legtávolabbi pontjáig sikerült elsétálnia tudtán kívül, ahonnan csak sötétedésre érnek haza. Ráadásul az áram épp abban percben döntött úgy, hogy felmondja ma estére a szolgálatot, mikor beléptek az ajtón.

- Remek. Itt a gyufa – húzta elő nadrágja zsebéből Draco a pár perccel azelőtt megtalált dobozkát, hogy átnyújthassa a nőnek. A gyertyák tompa lángja pillanatokon belül betöltötte a helyiséget, s a férfi végre megszemlélhette némileg a ház egy részét, mely tökéletesen tükrözte Hermione remek stílusát. Nem volt se túl nagy, se túl kicsi, pont akkora, és olyan, mint amilyennek Draco elképzelte – Szép lakás – jelentette ki újra a boszorka felé pillantva, ám kénytelen volt rögvest elkapni a tekintetét. A gyertyafényben még csodálatosabbnak nézett ki, mint amilyen valójában.

- Köszönöm. Igyekeztem a roxforti szobámhoz hasonlóan berendezni – mosolygott Hermione, bár tudta, hogy talán a volt Halálfalónak nem fog igazán tetszeni ez a kijelentés. Hiszen a többiekhez hasonlóan Ő is azt akarta, hogy eltűnjenek onnan, nemde? Erre a kimondatlan kérdésre választ ugyan nem kapott, de Draco nagy meglepetésére csupán egy mosollyal reagált a dologra. Visszamosolygott, majd épp indult volna a konyha felé, hogy inni hozzon, mikor megbotlott egy padlón heverő tárgyban – Ó, a fene egye meg – motyogta, mielőtt zuhanásba kezdett volna. Hatalmas szerencséjére beszélgetőtársa azonnal kapcsolt, s derekát elkapva magához szorította, mielőtt földet ért volna. Draco amint megérezte Hermione édes illatát, elveszítette az uralmat érzései felett. Tekintete a másik ajkaira siklott, sajátjai elnyíltak. Nem próbált ellenkezni, engedett a kísértésnek, mely már évek óta kínozta. Látszólag Hermione sem ellenkezett, habozás nélkül a férfi nyaka köré fonta karjait, mire az válaszul száját az övére tapasztotta. Nem követelőzött, lágyan, óvatosan csókolta, mintha egy porcelánbaba volna, amit bármely percben darabokra törhet. Nyelve gyöngéden befurakodott a puha ajkak közé, s szenvedélyes táncra hívta párját. A boszorka igyekezett ugyanolyan lágyan viszonozni a csókot, ám mégsem sikerült neki igazán. Többet akart a férfiból, tarkójánál fogva egyre erősebben szorította magához, mígnem fogaik kissé összekoccantak. Draco már épp a falnak tolta volna a nőt, mikor egy halk pukkanás kíséretében erősnek ható fény világította meg a szobát. Mindketten kissé zihálva rebbentek el egymástól, s a másikra nézni egyikük sem mert.

- Draco – szólalt meg a nő hosszas hallgatás után, mikor már mindketten a második csésze teájuknál tartottak – mi volt ez?

- Semmi – nézett fel Draco, egyenesen Hermione csokoládébarna szemeibe – csak egy kis pillanatnyi elmezavar.